A nemrég megjelent Féktelen történet sorait olvasva egy fantáziakavalkádba csöppenünk, ami ugyanúgy magával ragadja a fiatalokat, mint a felnőtteket. Benyák Zoltánnal beszélgettünk nemrég megjelent könyve apropóján.
Mesélnél egy kicsit az új regényedről?
Az utóbbi regényem, a Képtelen történet meg a most megjelent Féktelen történet összefügg egymással, mindegyik ifjúsági, fantasztikus regény. Egyébként ez a stílus nem tipikusan jellemző rám, mert korábban inkább felnőtt irodalommal foglalkoztam, modern fantasy-vel, szürrealizmussal, de abszolút felnőtteknek való komolyabb irodalommal. Viszont szerettem volna egy olyat írni, amit akár egy tizenéves is elolvashat, meg persze egy felnőtt is, és mindkettőnek tetszik. Az első kötetben egy 8-10 év környéki kislány szerepel, őt Moirának hívják. Ebben a másodikban már tinédzser, tehát ez egy családi regényfolyam is. Túl sokat nem árulnék el belőle, de a Féktelen történetben Moira kissé magányos, a szokásos tinédzserkori problémákkal küzd, és az iskolában sem tud olyan jól beilleszkedni. Szinte el is felejtette azokat a gyerekkori kalandokat, amik az első könyvben történtek vele, aztán mintha csak egy Isteni beavatkozás lenne, megjelenik az egyik kitalált szereplő, és visszarángatja abba a másik világba… és indul újra az egész kaland, tele fordulatokkal és izgalommal.
Említetted, hogy regényfolyam. Ezek szerint várható folytatás?
Eredetileg is több könyvben gondoltam. Amikor a Képtelen történetet reklámoztam, és jöttek a visszajelzések, úgy éreztem, mindenképp kell folytatást írni, mert már akkor egy csomó minden volt a fejemben. Amikor újra leültem az írógéphez, és folytathattam, nagyon jó volt visszatérni abba a könnyed világba, ahol sokkal pergőbbek a párbeszédek, meg olyan kalandok vannak, amit egy gyerek is élvezhet, és lehet, hogy én is gyerek lehettem egy kicsit. És abban a pillanatban, hogy kész lettem, bár mondom, megint szeretnék felnőttirodalommal foglalkozni, már a fejemben volt az, hogy ezt az egészet hogyan zárom majd le. Ebben a harmadik kötetben Moira valószínűleg anya lesz, és már lesz gyereke, aki szintén bekapcsolódik a fantáziakavalkádba. Azért fantáziakavalkád, mert a szereplők az első könyvben egy író fejében létező történetekben kalandoznak, a másodikban pedig már az egyetemes fantasztikus irodalomban. Itt tehát nemcsak az író történeteibe lépnek be, hanem Homérosz Odüsszeiától kezdve Indiana Jones-ig bármi megjelenhet a sztoriban.
Érdekesség még a regénnyel kapcsolatban, hogy sikerült megnyernem a borító tervezésre azt a tehetséges magyar fiút, akit László Márknak hívnak. Képregénymániákus is vagyok, és körülbelül két éve valamelyik ilyen jellegű oldalon láttam, hogy megjelent a Hellboy képregénynek a téli kiadása. Ahogy néztem a rajzolóját, feltűnt a magyar név és rákerestem az Instagramon. Írtam neki, hogy szeretnék vele egy interjút készíteni, mert imádok grafikusokkal tárgyalni. Végül addig-addig beszélgettük, hogy megkérdeztem, nem lenne-e kedve egy könyvborítót rajzolni nekem. Így megállapodtunk, és már a másodikhoz is sikerült megnyernem őt, és nagyon remélem, hogy a harmadikat is elvállalja majd. Egyébként az nagyon tudja borzolni az idegeimet, ha egy könyvsorozat felénél valamilyen törés van, ha csak a gerincméretben is például, nem lehet a polcon rendesen egymás mellé rakni, van benne egy lépcső és akkor nem stimmel.
Egy alapvetően felnőttirodalommal foglalkozó írónak mennyivel volt nehezebb egy tinédzsereknek (is) szóló történetet írni?
Elkezdeni volt a legnehezebb, mert az évek alatt ráállt az agyam arra a stílusra, amiben írni szeretek. Én elég sokat filozofálok írás közben, a korábbi történetek, mint például az Idő bolondjai vagy a Nagy illúzió is olyanok, hogy a cselekmény rengeteg gondolattal van megtűzdelve. Néha olyanokkal is, amik súlyosak, és ezek nem valók egy tizenévesnek. Itt kellett a könnyedség, a sokkal több párbeszéd. Én imádok hosszú leíró részletekbe bocsátkozni, de itt azért próbáltam visszafogni magam. A többi regényhez képest ezért ennek a könyvnek más lett a struktúrája, kevesebb a karakterszáma, ezáltal egy tizenéves számára is könnyebben olvasható és sokkal élvezetesebb. Segített a dologban, hogy van egy 10 éves kislányom és egy 4 éves fiam, úgyhogy volt honnan merítenem a gyerekszöveget.
Ezeket a történeteket milyen körülmények között szereted megírni? Mi kell ahhoz, hogy írni tudj?
Régebben az volt a mániám, néha most is, hogyha mondjuk egy kocsmában játszódott a sztori, akkor hónom alá csaptam a spirálfüzetet, és lementem egy krimóba. Azt gondolom, hogy annál frankóbbat nem lehet csinálni, mint amikor az ember a helyszínen van és érzi a szagokat, látja a dolgokat, abból egy másfajta minőségű szöveg lesz. Szoktam a csónakázó tónál a padon ülve írni. De mostanában főleg a kis melléképületben lévő pici szobába szoktam menekülni, és ott lehúzok 1-2 órát. Ha csak naponta ennyit nyerek az élettől, és írhatok, akkor kicsit megbékélek. Ha nem kapom meg ezt, akkor pokróc leszek, és olyankor jobb nem tárgyalni velem. (nevet)
Honnan merítesz ötletet egy-egy történethez, téged mi inspirál?
Néha a legfurább dolgok tudnak inspirálni. Nyilván az is, amiket szoktam olvasni, mert az visszahat az emberre. Azt mondják, hogy a világírók birodalma olyan, mint egy pókháló, minden össze van kötve mindennel, valamilyen úton-módon minden hat egymásra. De ezenkívül engem nagyon sok minden tud motiválni arra, ahogy történetet írjak, néha elég egy zene hozzá, például egy rock and roll szám, hogy megihlessen. Nagyon szeretek digitális- és valódi festett képeket nézegetni. Itt most nem a súlyos festményekre gondolok, hanem a concept art*[1]-okra, amiket filmhez készítenek. Ez például a mániám, imádom nézni a jelenettervezők skicceit. Egyébként ezekből otthon rendes gyűjteményem is van. Úgyhogy engem a fülön és szemen keresztül érkező ingerek inspirálnak.
Előfordul, hogy a kéziratot újra olvasva utólag átírsz részeket?
Semmit nem szabad úgy kiadni, hogy az ember nem elégedett vele. Főleg húzni kell belőle, a nagy írók is az első kéziratból 10%-15%-ot kidobnak. Ettől tömörödik és gyorsul, pergőbb lesz a történet. Ha az írót elkapja a gépszíj, akkor szeret ellocsogni-fecsegni mindenről, főleg a regényíróknál, úgyhogy én is igyekszem húzni. A lehető legkevesebb szóval kell elmondani az egészet, úgy, hogy átjöjjön a hangulata, és megmaradjon a könyv célja. A javítgatásról még annyit, hogy én sajnos visszanyúlkálok. Amikor újra olvasom, és azt gondolom, hogy jött egy baromi jó ötletem, akkor miért fosszam meg a könyvet ettől, hát beleírom. Mondjuk amikor beírok valamit, és annak a mesének a szövete addig rendben volt, akkor ezt egy kicsit megborítom. Ilyenkor korábbra is bele kell nyúlni, hogy az új ötlet rendesen be legyen ágyazva. Így lehet logikai bakikat csinálni, és én szoktam is. Hál Istennek a párom, mint első szűrő, majd a szerkesztő és a korrektor is átnézi, és ezeket kiszúrják.
Mikor érzed azt, hogy egy műved kész van?
Soha nincs kész. Azt szokták mondani, hogy nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Szerintem minden művészeti ágazattal is így van, az ember, ha belekezd valamibe, akkor azt az idők végezetéig lehet csiszolni. Szeretem, hogy bennem még nagyon sok mese tolakodik, ami meg akar születni, ezért amikor már eleget csiszolgattam meg fényesítgettem egy művet, akkor el szoktam engedni, és rátérek a következőre.
Mindegyiket szeretem, én találtam ki őket! (nevet) Moirát szeretem, nagyon jó volt cserfes kislányt írni, aki visszaszól mindenkinek és senkitől nem fél, mert annyira szemtelen. Én totál nem ilyen vagyok, és lehet épp ezért szerettem írni, mert kicsit lehettem olyan, aki következmények nélkül beszólhat bárkinek. Szerettem a Vízköpőt, aki mellékkarakternek tűnik, de mindig ő rángatja bele a játékba a leányt. Most a második történetben a főgonosz szerintem nagyon jó lett, Titusznak hívják, ő a meséknek az őre, akinek van egy tolla, amivel ki tud húzni bárkit, és akit kihúz, annak vége, megszűnik létezni, tehát van tétje is a kalandnak. Régi könyveimben is van nagyon sok kedvencem, például a Nagy illúzióban szerepel a Tom Pastor nevű festő, aki nem vetette meg a tudatmódosítókat sem. Ő igazi hobó festőművész volt, és nagyon jó volt egy festő szemén keresztül írni egy túlvilágon játszódó világot, mert általa olyan mondatokat használhattam, amiket egy hétköznapi ember nem biztos, hogy úgy mondana. Ez fantasztikus élmény volt. De említhetném Az Idő bolondjaiban a három főszereplőt: az Órásmestert, akinek az a különlegessége, hogy annyit javított órákat, hogy neki nincs órája, mégis mindig tudja hány óra hány perc van. Vagy a fiú, aki az idők kezdetén ellopta az idő homokját, és amíg ez a homok nála van, addig nem öregszik. Ő az időn kívül helyezkedik el, és érdekes volt, hogy látja a halandóságot egy olyan ember, akit ez a teher nem nyom. Vagy a kislány, aki meg pont az ő ellenpontja: ő egy progéria[2] nevű betegségben szenved, akinek meg gonoszul kevés idő adatik meg.
Mik a jövőbeli terveid?
Nemrég jelent meg a Féktelen történet, úgyhogy egyelőre most azzal foglalatoskodok. Reméljem, hogy tavasszal sikerül eljutnom néhány író-olvasó találkozóra. De közben, ahogy már említettem, nekem minden nap pár szót írnom kell, és vannak más projektjeim is. Szeretném, ha jövőre el tudnék jutni odáig, hogy nekiállhatok a harmadik kötetnek. Nekem akkor lenne kerek az egész, mert ezt a fejemben elterveztem. Nem szoktam megállni, amíg valami nem jön össze.
Bernát Tímea
[1] a concept art olyan irányzat, mely szerint a műalkotásokat nem kell létrehozni, elegendő terveiket, leírásaikat dokumentálni, s a befogadó elképzelheti magának a kész művet.
[2] Progéria, más néven Hutchinson-Gilford szindróma, azaz gyermekkori öregség. A progériás gyermek az átlagosnál gyorsabban öregedik, vonásai és tünetei olyanok, mint egy idős emberé. A progériás beteg sokkal rövidebb ideig él, tízéves koruk környékén stroke vagy szívbetegség következtében meghalnak. Kisfiúk és kislányok is megbetegedhetnek, és a gyerekek 5-10-szer gyorsabban öregszenek, kihullik a hajuk, a foguk. Általában ok nélkül alakul ki, nem öröklődik.