Bestiák

Benyák Zoltán

 

A telihold úgy bámult az erdőre, mintha egy szigorú szemű asszony lenne. Éjfél is elmúlt, senki sem mozdult a sötét lombok közt, de a szem tudta, hol keresse az éj legfontosabb pillanatát.

Blackyard határában egy romos kápolna állt. Hiányzott belőle az oltár, ezt még a város papja adta el feketén, egy drogbáró haldokló anyjának, egy kisebb vagyonért. Nem voltak meg a padsorok sem, amiket ha keresne a hatóság, egy kertvárosi borkocsma udvarán találna meg. Odalett a feszület is, ezt egy erre vetődő csavargó tüzelt el, egy hideg téli éjszakán.

Egy olyanon, mint ez is.

A kápolna törmelékkel teli padlóján egy fiú ült. Kilencéves, nem éppen átlagos kölyök. Testét sűrű szőr fedte, a bundájából az arcára is felkúszott néhány pamacs. A fülei hegyesen meredtek felfelé, keze karmokban végződött. Rojtos farmert és kinyúlt pólót hordott. Egy kvarcjátékkal babrált, életcélja jelenleg abban állt, hogy egy nagy majommal liánokon egyensúlyozva összeszedje a digitális banánokat a kis képernyőn.

Odakintről faágak roppanása hallatszott, zajukra a fiú összerándult. A város pereme felől egy kutya ugatta a láncravertek énekét, dühösen csaholva, hogy az éjben valaki jár.

A fiú talpra állt, ledobta a kvarcjátékot, és a hátsó falhoz húzódott. Ínyét felhúzta, kivillantva hegyes fogait, hogy amikor a behatoló megérkezik, azonnal tudjon támadni.

Léptek közeledtek a kápolna bejáratához. Az ajtó kivágódott, és egy kétlábon járó farkas állt az ajtóban.

– Na végre! – mondta a kölyök, majd leeresztette az ínyét. – Fater! Te nem törődsz azzal, hogy éhezem.

– Mert már elég nagy vagy, hogy lefáradj a városba, és szerez némi zsákmányt magadnak… na meg jóapádnak – válaszolta a nagyfarkas.

– Aha – dünnyögte a kölyök, azzal a flegma profizmussal, ahogy a gyermekek szokták letojni apáik intelmeit. – Na mutasd, mid van!

Odaugrott apjához, és kikapta annak kezéből a papírzacskót, amit az eddig szorongatott. Mohón belekotort.

– KFC csirkeszárny – kiáltott fel. – Imádom, ha az ezredes főz ránk.

– Anyád ezt ne hallja meg – tanácsolta az apja.

– Akkor maradjon köztünk – mondta a fiú, majd kacsintott hozzá. Kikapott egy csirkeszárnyat a tasakból, és falni kezdte. Panírmorzsa-darabok hullottak a kápolna padlójára.

– Van ott még valami – mondta az apafarkas, azok lelkességével, akik elhatározták, hogy ezen az éjjelen mindenképpen jó apák lesznek.

– Egy cseresznyés kóla.

– Mi Cherrynek hívjuk. – A fiú szinte visított a boldogságtól, ahogy kiemelte a zacskóból a pléhdobozt. A doboz szisszenve nyílt, a farkaslakban boldog cseresznyeszag áradt szét.

– Te apa! Azt olvastam, hogy a farkasok olykor embert esznek – mondta a fiú. Lehúzta a kólát, majd összeroppantotta a kólásdobozt, a sarokba hajította. Nagyot böfögött a művelet után, amitől apját elöntötte a büszkeség. – Nekünk meg az volt a legnagyobb bűnünk, hogy megfújtad tavasszal Miss Doherty legöregebb csirkéjét.

Az apafarkas lekuporodott a fia mellé, és kivett egy combot a zacskóból, nehogy lemaradjon a vacsoráról, ha már cseresznyéscukros löttyből nem jutott.

– Szívességet tettem Miss Dohertynek. Az a csirke még nála is öregebb volt.

– De azért kaptál érte rendesen.

– Ki a franc gondolta, hogy a vénlány golfütőt tart a fészer mellett? Még most is érzem a púpot.

– Lassú vagy, fater!

– Ne szemtelenkedj, különben kizárlak a vacsorából!

A kölyök megint felhúzta az ínyét, morgott, mire az örege öblös nevetésben tört ki. Röhögtek és zabáltak. Jó este volt. Ezidáig.

– Anya mikor jön haza? – kérdezte a farkaskölyök.

– Mit tudom én! Tudod, milyen az, mikor a mamát látogatja meg. Mire kibeszélnek minket, lemegy a telihold.

– Ja – válaszolta a kölyök csámcsogva.

– Ja – visszhangozta az apa. – Élvezzük a fiús estét. Éjjel, mi legyen? Kimehetnénk vadászni.

– És mire vadásznánk?

– Mókust láttam ma hazafelé. Elég jó kis feladat egy olyat elkapni.

– Bénaság – mondta a fiú. Keze újra a papírzacskóba túrt, de ezúttal nem egy csirkecombot húzott elő, hanem egy aprócska kerek, fekete műanyagot.

– Az meg… micsoda? – Az apafarkas, megtorpant a rágásban.

A fiú az ujjai közt forgatta a nagyjából háromcentis műanyagérmét. Olyan ügyesen zsonglőrködött vele, mint egy krupié a zsetonnal.

– Honnan szerezted a kaját, fater?

– A pláza mögötti konténerből. És ne mond, hogy szemetet kell enni, mert ez érintetlen adag volt. Még meleg, mikor megtaláltam. Nem is értettem, miért dob ki valaki ilyen hibátlan kaját.

A hold szigorú szeme bekandikált a kápolna beomlott tetőrésén. Így most már hárman bámulták a kis kerek műanyagot, ami a pokol felé hajózó révészek érméjére hasonlított.

– Apa! Ez egy GPS nyomkövető! – közölte a fiú. – Téged bepoloskáztak.

A nagyfarkas kezéből kiesett a comb.

– Lehetetlen. Észrevettem volna, ha ránk állnak. Hónapok óta járok a plázához, és…

– És anya megmondta, hogy sűrűn váltogasd a fosztogató helyeidet. Különben gyanakodni kezdenek a Sapiensek.

– Én… de…

– Fogd! – A fiú az apja felé dobta a nyomkövetőt, aki el is kapta azt a levegőben. A tenyerén fekve olyan aprócskának tűnt, túl kicsinek, hogy lebukhasson miatta az ember farkasa.

– Mit csináljunk?

– El kell innen vinned! Hallod? De gyorsan, különben megtalálják ezt a helyet! És akkor nagyobb lesz a baj, mint most gondolnánk.

Az apafarkas bólintott, kiviharzott az ajtón, egyre távolodó lihegése és morgása jelezte, ahogy próbál minél messzebb kerülni a farkaslaktól.

– Baj lesz! Baj lesz! Baromi baj lesz! – mantrázta a fiú. Igaza lett.

A kápolnához vezető erdei ösvény felől újra ágak recsegése hallatszott. Az ifjú farkasösztönök, és a kevéske élettapasztalat elegendőnek bizonyult, hogy megállapítsa, nem apja fordult vissza. Csizmás lábak közeledtek az ösvényen.

 

*

 

Hárman voltak. Izgatott és rémült szagot árasztottak.

Mikor odaértek a kápolnához, mindhárman megtorpantak, valamiféle néma vezényszóra. A telihold már várta őket.

– Nem hiszem el, hogy megcsináljuk, George.

– Pofa be, Archie! Ha be vagy gazolva, húzz a francba!

– Sosem hittem volna, hogy ilyen helyen bujkálnak – mondta Lou, és keresztet vetett.

– Miért is ne? – mondta George. – Ezek nem vámpírok. Talán a farkasok leszarják, hogy ez szent hely.

George vadászkabátot öltött a ma éjjeli eseményhez, és olyan sapkát, amilyet Sherlock hordott a régi krimik borítóján. Egy duplacsövű puska pihent a karján, amit most kézbe kapott, és lőállásba kapcsolt.

Lou csupán egy vékony reverendát viselt, mintha nem is hatna rá a novemberi éjszaka hidege. Leheletének szapora kicsapongásán látszott izgatottsága. Pap létére hozott magával egy régi rövidre fűrészelt karabélyt, bár ő nem a fegyverét tapogatta, inkább a nyakában lógó keresztet morzsolgatta.

Archie alacsonyabbra nőtt a másik kettőnél, de súlyban a dupláját nyomta. Egy Lugert markolászott, amit nagyapja hozott haza Dunkirkből. A papa egészen pontosan egy germán őrmester kezéből csavarta ki a pisztolyt, miután szemöldökön lőtte a németet. Mikor évtizedekkel később az öreg elpatkolni készült, azt mondta Archienak, hogy ráhagyja a flintát, mert magától úgysem fog szerezni sosem. Archie ugyanis túl puha a harchoz. Aztán a papa bekrepált.

– Akkor mi legyen, George? – kérdezte Archie.

George elővette a telefonját, és ellenőrizte a nyomkövető programját. Az arca a telefon kísértetfényében úszott.

– Itt volt majd félórát – mondta. – De most elszelelt.

– Talán meghallotta, hogy jövünk – vélte Lou atya.

– Lehetséges. Archie akkora zajt csap, mint egy százlábú a templomi orgonán.

– Elszalasztottuk? – kérdezte a pap.

– Én nem adom fel, uraim – szónokolt George. – Ennek ma éjjel véget vetünk. Elmondom mi lesz. Bemegyünk, és megvárjuk a fenevadat a saját odújában. Aztán a bundáját kiterítem a kandalló elé. Velem tartotok?

Lou határozottan bólintott, Archie meg hümmögött, de tőle nem is vártak mást.

George lépett elsőként, a másik kettő követte. Mikor odaértek, belökték a kápolna korhadt faajtaját.

A templom közepén egy kölyök ült. Farkaskölyök. Cipőt nem viselt, csak vaskos szőrcsomókat a lábfején, amikből hasonló mennyiség jutott vékony tinipofájára is.

– ’Estét az uraknak! – köszöntötte őket a meglepettség bármi jele nélkül. –  Nem számítottam látogatókra ezen a csodás éjszakán.

– Hát ez micsoda? – kérdezte Lou.

– Én… azt hittem… magasabb lesz – mondta Archie. A fegyver csöve remegett a kezében.

– Hülye! Ez itt nem maga a farkas – mondta George.

– Hanem?

– A farkas fia.

Archie halántékán vaskos verejtékcsepp szánkázott alá, annak ellenére, hogy a kápolnában alig lehetett tíz fok.

– Arról nem volt szó, hogy nem egyedül van! Arról nem, hogy van egy fia.

A farkasfiú zsebrevágta mancsát.

– Apa úgy hív, a megátalkodott kölyke. Persze ő ezt megteheti. Maguk nem!

– Pofa be kölyök! – mondta George. A duplacsövű a farkasfiú szemtelen pofájára mutatott, és meg sem rezdült.

– Én ezt nem bírom! – mondta Archie. Egy lépést hátrált.

– Te is fogd be, Arch – förmedt rá társára George. – Ha most kimész az ajtón, akkor pont belefutsz a papafarkasba. Az pedig imádja a zsíros falatokat. Lassan fog megrágcsálni, a lábszárcsontodon meg elfurulyázza az éjfél dalát. Menj csak, ha ezt akarod.

– Ne… nem.

– Jól döntöttél, Archibald – mondta George. – Lou! Csukd be a kápolna ajtaját.

Lou megtette, majd azt kérdezte a főnöktől:

– Remélem, tudod, hogyan tovább.

– Tudom bizony! – állította George. – Van egy túszunk. Miért ne várnánk meg, míg a kedves papa hazaér?

 

*

 

A telihold szeme azt látta a tetőrésen át, hogy odabent a kápolnában egyre feszültebb a helyzet. A három férfi körbevette a farkaskölyköt, és egyre kevesebb esély maradt arra, hogy ez az éj véres tragédia nélkül érje meg a hajnalt.

– Kötözd meg, Lou! – adta ki az ukázt George.

A farkasfiú továbbra is lazán ácsorgott az embergyűrűben, mintha csak rágóért állna sorban a közértben.

– Csak szólok, Lou – feleselte –, ha egy ujjal is hozzám érsz, apám kortyolgatni fog majd az ütőeredből. Milyen név is az a Lou? mexikói? Jó messze jöttél megdögleni, Lou. Remélem, a vérednek tequila íze van? A fater kedveli a likőröket.

Lou hezitált a fenyegetés hallatán, de az arcára az a fajta katolikus elszántság ült, mint egy apácáéra, ha vadmotorost lát.

– A száját nem kellene kipeckelni, George? – kérdezte.

– Nem. Használnunk kell a kölyköt.

A pap a szemeteszsákokhoz használt dróttal kötözte össze a fiú kezét. Nem csavarta hátra a farkasfiú csuklóját, inkább hagyta, hogy annak szőrős karjai a hasa előtt lógjanak.

– Ez a kölök bűzlik – mondta, mikor végzett.

– Az Archie szaga lesz – kotyogott bele az ifjú farkas. – Szerintem beszart.

Archie nem cáfolta. Tanácstalanul állt a Lugerrel a kezében az ajtó előtt. Egy kezdő terroristára emlékeztetett, aki rossz gépre szállt.

– Ennem kell – suttogta. Szeme tikkelt, ajka remegett, már nem csak a félelemtől, hanem a leesett vércukorszinttől is. Észrevette a papírzacskót, amit a vadászok csalinak használtak ezen az éjszakán. Beletúrt, és talált egy félig rágott csirkecombot. Megszagolta, majd kelletlenül megkóstolta.

– Jaj, Archie! – kiáltott a farkasfiú. – Hát nem ismered a játékszabályokat? Ha oda harapsz, ahová egy farkas harapott, akkor te magad is fenevaddá válsz. A vérünk, a nyálunk fertőző. Így most te leszel a legkövérebb farkas az erdőben.

Archie elképedve nézett a fiúra. A szája sarkán himbálódzott egy cafat, és mikor lepottyant, Archie a gyomra tartalmát visszahányta a papírzacskóba.

A farkasfiú nevetett. Teste rázkódott a kacagástól, a „Játékos vagyok” feliratú pólóban.

– Te George! – kezdte Luis tiszteletes. – Amíg a zsákmányt várjuk, kérdeznem kell valamit. Igaz, hogy a polgármester fizetett neked ezért a melóért?

George arca nem árult el semmit, de a válaszon túl sokáig töprengett, hogy igaznak tűnjön.

– Nem élhetünk ilyen bestiákkal együtt. Meg kell állítanunk őket. Emlékszem, mikor ezek még nem voltak itt. Jobb volt. Szóval, atyám… a városért teszem.

– Aha. És mennyiért teszed a városért? – kérdezett újra Lou.

George ujjai a duplacsövűn zongoráztak.

– Tízezerért.

– Ötöt akarok. Még hajnal előtt.

– Kissé anyagias vagy, atyám.

– A pénz nem az enyém lesz. Az egyházközösségé. Ezt a kápolnát rendbe tesszük. Bizonyára újra kell majd szentelni.

– És mi lesz Archie részével?

– Archienak az lesz a jutalom, ha kimehet az erdőből.

George rábólintott a pap ajánlatára.

– Hallod ezt Archie? – kezdte újra a megbéklyózott fiú. – A haverjaid éppen most fosztottak ki.

Archie semmit sem hallott az egészből. Négykézlábra ereszkedve hányt, a kápolna padlójára engedte belei tartalmát. A végén a kabátujjba törölte a száját.

– Akkor kezdjük – vezényelt George. – Emeld fel a kölyök karját.

Lou a farkasfiú mögé lépett. Elkapta a karjait és vízszintesbe kényszerítette.

George elővette a zippo gyújtóját – amihez eredetileg csak a győzelmi pipázáskor akart nyúlni –, majd felkattintotta. A kis sárga láng úgy táncolt, a hidegben, ahogy a boszorkányok a tűz körül.

– Ennek rossz vége lesz – mondta a farkaskölyök.

– Kibírod! – förmedt rá George.

– Nem nekem. Nektek lesz rossz vége.

George a fiú tenyeréhez tartotta a tüzet.

A farkasfiú felüvöltött. Hangja kirepült a kápolnából, szállt az erdő felett, a városig is elért. Nem volt közel és távol olyan ember, lény, vagy fenevad, aki ne hallotta volna a panaszos vonítást azon az éjjelen.

 

*

 

A kápolnában dermedt csend uralkodott, a farkaskölyök hangjának elhalkulása után. Az odabent tartózkodó mind a négy lélek megértette – legyen az emberi, vagy fenevad –, hogy a gyújtózsinórt lángra lobbantották, és már csak idő kérdése a robbanás.

– Me… Mennyi… időnk lehet? – kérdezte Archie. Soha életében nem dadogott, de ez volt az az éjszaka, mikor néhány dolgot először kellett csinálnia az életben. Farkasölés, beszédhiba, és még ki tudja mi jön.

A válasz odakintről érkezett. Dühös üvöltés szállt a fák felett. Sem az irányát, sem a távolságát nem lehetett megbecsülni a hegyek közt csapongó visszhang miatt.

– Mennyi időnk? Hát nem túl sok – vélte Lou atya. Keze a nyakában függő feszület után kezdett tapogatózni. – Most már mindjárt vége.

Az éjszaka közelebb hajolhatott a kápolnához, mert George úgy érezte a tetőrések közt beleskelődő hold szeme nagyobb, mint néhány perce. Úgy festett, senki sem akar lemaradni a nagy fináléról.

A farkasfiú a hasához szorította megégett tenyerét. Ínyét felhúzta, a három férfi látta, hogy fogai az emberi fogaknál háromszor hosszabbak.

– Apámnak igaza volt. Ti sapiensek, elég ostobák vagytok. Úgy jöttetek ide, hogy nem sejtitek, mi történik hamarosan veletek. De majd segítek! Hogy ne legyen meglepetés. – A kölyök a fájdalmai ellenére kuncogott. – Hamarosan ideér. Bezárkózni nem tudtok, mert a falat is át tudja szakítani. Talán lesz időtök tüzelni, de ez nem állítja meg őt. Rá többször lőttek, mint egy elnökre. Azt érzitek majd, hogy gőzmozdonyt dobáltok kaviccsal. Ő pedig csak jön és jön.

– Most felpeckelhetem a száját – ajánlotta újra a pap.

– Nem kell, Lou – intette le George. – Hagy mondja csak.

A fiú pedig mondta. Élvezte a szavakat, fürdőzött bennük.

– Archiet öli meg először. Úgy vélem, egyetlen csapással. Felhasítja a ruháját, a bőrét és a hasfalát is. A belei ide zuhognak, a hideg padlóra. Olyan hangja lesz, mint mikor az eső a járdára csorog. Még hallani fogod a véred hangját, Archie! Legalább öt másodperc, mire elveszted az eszméleted, ami aztán már nem is jön vissza. Bye-bye Archie!

Archibald elbőgte magát.

– És te atyám? – fordult a fiú Lou felé. – Gyóntál, mielőtt elindultál ide? Merthogy te leszel a következő. Na nem baj, ha elmaradt a bűnbocsánat. Mert van itt egy kis bibi. Vagy mondjam, úgy, hogy büdös a buli? Nem isten parancsára vagy itt, hogy kiűzd a gonoszt a városból. Bármennyire is szeretnéd ezt elhitetni magaddal. Nem. A te istened mást suttog, padre. Hallod a hangját, csak még nem akarsz hinni neki. A suttogás azt mondja a fejedben, hogy nem volt fair betörni ide. Merthogy mi, a jámbor vadak, nem ártottunk soha egyetlen embernek sem. Ennek ellenére ti összehoznátok a kis lincseléseteket. Nem isten parancsára, hanem valami ostoba hollywoodi folklór miatt. Egy pogány hiedelem okán, ami azt állítja, hogy a farkas… rossz. Ez jár majd a fejedben, mikor letépi a helyéről. Aztán a következő pillanatban, már Lucifer előtt állsz majd. Majd ő elmondja, miért volt baj, amit tettél. Ő jól magyaráz. Tudod, farkas volt.

Lou atya arcán most sem uralkodott el a pánik. Annyi látszott csupán, hogy ádámcsutkája liftezik egyet a torkában, mintha máris alászállna a pokolra.

– Most már elég lesz, szaros – förmedt a fiúra George.

– Áááá, George. Te maradsz utoljára. Azért csinál majd így, hogy lásd a többiek förtelmes végét, érezd a bűzüket, lásd a vérüket. Mert ez a két… mamlasz, ahogy nagyapa mondaná, csak tévelygésből van itt. De te nem, igaz George? Te számító vagy, és nincs nagyobb kudarc annál, mintha láthatod, ha elszámítottad magad. Az kinyírja a lelked. Ezután persze jöhet a tested is. Szerintem, mikor végre rád kanyarodik, kíváncsi lesz, hogy van-e szíved egyáltalán. Meg is tekinti majd, a már említett szervet. Érezni fogod, ahogy a karja, átszakítja a mellkasod, és a bordáid között kinyíló ujjak odabent matatnak majd. Tudod mit, George? Én is kíváncsi vagyok.

Az erdő felől kidőlő fák recsegése hallatszott. Egyre közelebb.

– Fegyvert elő! – mondta George. – Készüljetek!

A következő pillanatban a kápolna ajtaja berobbant. Fémforgács fröccsent a három férfira, és az ifjú farkasra. Az ajtó leszakadt a helyéről, és a küszöbön ott állt a farkasapa. A sapiensek hatalmasnak látták. A fenevadnak le kellett hajolnia, mikor belépett a kápolnába.

 

*

 

– Megállj! – ordította George, és mindannyiuk csodálatára a farkas megtorpant. Nem amiatt, hogy két fegyver csöve is rámeredt, azok már nem zavarták a mérhetetlen dühét, amiért hagyta magát átverni ezen az éjjelen.

A harmadik fegyver késztette megállásra, amelyiket a megkötözött fia fejénél látott.

– A fegyverbe ezüstgolyókat töltöttem – kiáltotta Lou atya. A reverenda mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt.

– Ezüstgolyót? – A farkasfiú elnevette magát. – Atyám, ugye ezt nem a bibliában olvasta. Vagy mostanság inkább a filléres képregényeket kedveli? Lehet, hogy furán fog hangzani egy gyerektől, de fel kell világosítanom. Az ezüstnek semmi köze hozzánk. Nézze csak meg apám kezén a gyűrűt? Ezüst. Szóval ez mellé ment. Remélem, nem érzi túl ostobának magát. Mert kívülről annak tűnik.

A pap szája megrándult. Tenyérrel fejen csapta a kölyköt, aki a nyaklevestől csak még hangosabban röhögött.

Az apafarkas az ütés láttán úgy morgott, mint egy túltöltött olajkályha karácsony estéjén. Egy lépést tett a pap felé, de George közéjük állt, és a vad szőrös mellkasának nyomta a duplacsövűt.

– Még egy lépés, kutya, és lyukat ütök beléd, meg a kölyködbe is.

A farkas hangja egy dohos pincére emlékeztette George-ot.

– Ne csinálj ostobaságot, Sapiens! Ne csinálj semmi visszafordíthatatlant! Eresszétek el a fiút! Mi lenne, ha elfelejtenénk ezt a napot, és mindannyian mennénk a dolgunkra?

– Ahogy eddig is volt, igaz? – George ismét nyeregben érezte magát. – Szeretnéd tovább terrorizálni a várost? Élősködnél még rajta? A fattyaddal együtt.

– Soha nem bántottunk senkit. Tisztelem az életet, és a fiam is erre neveltem.

George a fejét ingatta.

– Mást ajánlok, kutya! Nem kell mindketten elpusztuljatok ma éjjel. Találtam egy jó helyet a porontyodnak. Nem kell többé szemetet ennie, és hideg falak közt aludnia. Gondoskodnak majd róla. Jobb élete is lesz, ezt garantálom.

Az apafarkas felhördült.

– Cirkuszba adnád? Az egyetlen gyermekem? Mennyit ígértek neked?

Archie Lou atyára pillantott. Talán azt várta, hogy azok ketten megint alkudozni kezdenek most, hogy kiderült George újabb turpissága.

A pap azonban nem fűzött hozzá semmit. Talán már túl akart lenni ezen az egészen, hogy holnap már a szentmisén firtathassa érdemeit.

– Térdelj le! – parancsolta a farkasnak George.

– Velem is vannak terveid? – kérdezte a farkas vicsorogva. – Vagy nekem elég lesz a golyó?

– Térdre!

A vad térdre ereszkedett. Még így is olyan magas volt, mint a homo sapiensek.

– Bizony van tervem, kutya! – mondta George. – Te ma feláldozod magad. Búcsút veszel Blackyard városától, a mocskos életedtől és a kurva kölyködtől. Megteszed, hogy a fiú élhessen. Mit szólsz? Alkut kötünk?

A farkas a gyermekét nézte. A fiú a legvadabb évei előtt állt. Holdfény, farkaslányok, vadászatok.

Azután lehajtotta a fejét.

George felröhögött.

– Na mit szólsz, kölyök? – kérdezte a farkasfiútól. – Megtörtem az öreged. Túlságosan bíztál benne. A terved, hogy fasírtot csinál belőlünk, mégsem jött be.

A végjáték elért a csúcspontra. A hold árgus szeme figyelt az égből, tudta, hogy itt a nagy finálé ideje.

Az egyetlen zavaró dolog a fiú szűntelen vigyora volt.

– Nem, sapi – mondta röhögve. – Én nem róla beszéltem. Kihagytátok a számításból anyámat.

Ekkor szakadt be a kápolna teteje.

 

*

 

Új szereplője érkezett meg az estének a cserepek és korhadt lécek esőjében.

Az emberszabásúak még sosem láttak farkasasszonyt vörös kosztümben, csillogó retikült viselve. Az igazat megvallva, még egyáltalán nem láttak farkasnőt. Most ez is bekövetkezett, bár az élményt elcserélték volna egy unalmasabb szombat estére.

A nő csak egyetlen dolgot mondott, mielőtt elrendezte volna a dolgokat.

– Takard el a szemed, fiam!

A fiú az összekötözött, megégetett kezét a szeme elé kapta, de volt annyira komisz, hogy ujjainak résén azért kilesett, nehogy lemaradjon a látványról.

Ki nem hagyta volna azt, ami most jött.

Anyja Archieval kezdte. Csak egyet csapott a jobbjával. Archibal hasán a szövetruha, a bőre, a hasfala úgy repedt fel, akár a hálaadásnapi hurka a sütőben. Belei kitódultak a résen, szervei a kápolna padlójára hullottak, és éppen akkor értek földet, mint a családi Lugere. A férfi nem is ordított halálakor.

Lou atya annál inkább. A farkasfiú úgy sejtette, hogy egy paphoz inkább egy gyors imádság dukált volna, mielőtt megtér a teremtőjéhez, de a szent ember inkább káromkodott. Istent emlegette olyan szövegkörnyezetben, amiért egy perc múlva Szent Péter előtt majd felelnie kell.

A farkasasszony a fejét vette. Mindezt olyan sebességgel, hogy a tiszteletesnek nemcsak a koponyája szakadt le, de a gerinc egy része is távozott a testből.

A fiúra vérpermet hullott.

George tüzelt. A duplacsövű döreje olyan erővel robbant a kápolnában, hogy majd szétfeszítette a falakat. A fő-sapiens jó lövésznek számított. Ebben az évben már két szarvas volt a számláján, és egy nyúl. Az egész erdő rettegte a fegyverét.

Ennek ellenére most elvétette. A lövedék nem találta el a farkasasszonyt, de feltépte annak jobb combja mellett a kosztümöt.

– Ezt nem kellett volna – jegyezte meg fejét rosszallóan csóválva a még mindig térdelő farkasapa.

George végzete is éppen olyan lett, mint a kölyök megjósolta.

A megvadult anya úgy nyúlt be a mellkasába, ahogy más a hamburgert veszi ki a fagyasztóból. Mikor kezét kihúzta a halott George-ból, annak szíve még verdesett az ujjai közt.

Egy percbe sem telt, és mindhárom férfi holtan feküdt a kápolna padlóján.

– Jó, hogy hazajöttél, drágám – mondta a farkasapa.

A nő kissé szemrehányón nézett rá, majd odalépett a férfihez, mosoly jelent meg vad arcán, és megcsókolta a férfit.

– Hát egy percre sem hagyhatlak egyedül titeket?

– Bocs, hogy belerondítottunk az estébe. Reméltem, hogy meghallod az üvöltésem.

A fiú odaszaladt hozzájuk, és miután anyja megszabadította a béklyóktól, átölelte szüleit.

– Hoztál a mama legjobb süteményéből? Tudod, a húsospitésből. Gondolom, a mama most sem árulta el a receptet.

A farkasasszony megpaskolta a fia fejét.

– Vacsora előtt takarítsuk fel a mocskot.

A telihold felért az éj közepére, és egy pillanatra megállt, a vad erdő közepén álló kis kápolna felett.