Krisztus után egy emberöltővel elérkezett a hibáink

felértékelődésének kora. A művészet évszázadokon keresztül hajszolta

a tökéletességet. Azt akartuk, hogy a piramisaink hajszálra északnak

mutassanak, a Dávid szobor arányai milliméterre megfeleljenek az

emberi testnek, az utolsó vacsora aranymetszése egy hajszálnyit se

térjen el az ideáltól.

Azután jött a gép. A digitális Da Vincink, amit mi teremtettünk, és

rögtön alulmaradtunk vele szemben. Masina maestro az orrunk alá

dörgöli az alkotási sebességét és kérlelhetetlen perfekcionizmusát. Míg a

mi művészeink egy életen át tanulmányozzák elődeik nagyságát,

eközben a gépnek ez a tanulás nanoszekundumokban mérhető. Nem ejt

vesszőhibát, nem bicsaklik meg a digitális ecsetje.

Egy új művészeti robbanás kapujához értünk, ahol a gép és a

humán elkezd külön utakon járni.

Mi marad nekünk, ha nem a hibáink? Mostantól a szépséget majd a

megcsúszott vésőben, és elrontott vonalban leljük. Elérkezik az

esendőségünk diadala. Minden melléfogott akkord dallammá válik,

minden rosszul összerakott mondat emlékezetes sztorivá érik.

Gyönyörködünk majd a szeplőkben, a kificamodott lábban, a

kancsal szemekben, mert ebben lesz a Homo Sapiens eszenciája.

Az elhibázott ékezetben, benne van a gyerekkorom. Az irritáló

színválasztásban a rossz szemem, a túl rövidre húzott vonalban az

életem.

Gyerünk hibázni.