Mi van a nappal és az éjszaka határán? Árnyék és fény. Hősök és szörnyek. Jók és gonosztevők. Mi vagyunk ott. A mi történeteink. Mesék, amik rólunk szólnak.

Miért is kellenek nekünk mesék?

Talán, hogy megértsük önmagunkat. Az embereket magunk körül. A világot, ami fantázia és ami valóság. Amiben felfogjuk az életünket, megpróbáljuk megérteni, helyes utat találni. Hogy közelebb engedhessük azokat, akiket szeretünk, és elfogadjuk azokat, akik ez ellenségeink.

Mese kell, hogy a valóság túl zordra fordul, akkor meghúzhassuk magunkat egy könyv gerincének szélárnyékában, valahol tizenhatodik és a tizenhetedik oldal között. És míg ott vagyunk, közben ki is próbálhatunk egy másik valóságot. Felölthetünk egy másik bőrt, kaphatunk egy másik szemet fület, elmét. Ezt szokták gyengeségnek, menekülésnek, valósággal szembenézni képtelenségnek csúfolni. Pedig nem az. Menedék ez. Arra időnként mindenkinek szüksége van. Egy szürkeségből kiszakító drogra, valamire, ami új, jobb, vagy csak más gondolatokat ad.

Mesék nélkül, fantázia nélkül, soha nem tudnánk jobbá tenni a világot, mert az egész úgy kezdődik, hogy elképzelünk egy jobbat. Aztán már csak megvalósítani kell.

A fantázia az emberi képességek legfontosabbika. Ez vitt minket idáig az úton az elmúlt évezredek alatt, és csak ez képes tovább vinni. A fantázia az elme diadala a nehéz valóság felett. Soha ne engedjük elveszni.

Mi van a nappal és az éjszaka határán? Mi emberek, akik az ábrándos elménkkel, amivel bármelyik irányba elindulhatnak.

És vihetjük magunkkal a meséinket.