Az alábbi interjút a BorgWarner oroszlányi turbó gyárában ejtettük meg, Kovács Emőkével, aki remekül tud kérdezni. Ettől érdekes az anyag. Meg attól is, hogy a írói és a “civil” szakmámról is szó esik benne.

Mióta dolgozol a BorgWarnernél?

2017. júniusában csatlakoztam.

Azelőtt is hasonló helyen dolgoztál?

Dolgoztam autóiparban, orvosieszköz-gyártásban, sokat dolgoztam elektronikában, mindenféle volt.

Mérnökként?

Is, meg projekt koordinátor jellegű munkákat is végeztem, sorokat kellett áttelepíteni külföldre, én vezettem a csapatot, ami kiment, betanulást, gépáttelepítést szerveztem. Ez utóbbi vág leginkább a mostani munkakörömbe.

És akkor mindemellett hány regényed is jelent meg, 8?

Igen, kb. 8.

És hogy?? Hogy csinálod?

Zoltán elneveti magát. Korán kell kelni, amikor még a család nincs ébren.

Hány gyereked van?

Kettő, egy 8 éves kislányom van, meg egy 2 éves fiú.

Mindkettő elég energiaigényes életkor…

Igen és nem túl jó gyerekek lettek hál’ Istennek, haha… Azt szoktam csinálni, hogy nagyon korán kelek és akkor van egy órám még reggel ébredés előtt, meg, hogyha szerencsém van, este alváskor. Nagyjából ennyiből kell gazdálkodni, ennyiből kell összehozni. Olyan 9 hónap alatt írok meg egy regényt abban a terjedelemben, amit én használok.

Azért még tervezed a jövőben is?

Persze, én nagyon komolyan gondolom ezt, szeretnék évről évre komolyabban foglalkozni vele. Nem egyszerű piac ez sem, mert nagyon nehéz eladni, nehezebb eladni, mint megírni, de az eladott darabszám szépen javul évről évre. Voltam már a saját kiadóm, amikor majdnem mindent én intéztem a könyvvel kapcsolatban. Voltak korábban nagyobb kiadóim is, meg most hál’ Istennek az Athenaeum Kiadónál vagyok, ami Magyarország egyik patinás kiadója. Az utolsó két regényemet, a Nagy illúziót, meg az Az utolsó emberiget már ők adták ki.

A legutóbbi regényed az Az utolsó emberig? Ha jól tudom ez egy történelmi regény.

Igen, ez a legutóbbi. Ez egy alternatív történelmi regény, 5 fejezete van. Mindig szeretek a szerkezettel eljátszani, úgyhogy mind az 5 fejezet más történelmi korban játszódik, a felfedezések korától kezdve a Francia Forradalom korán át, hasfelmetsző Jack Angliája, utána a 20. század. Egy fejezet van, amiben az egész 20. századot össze akartam zanzásítani, abban benne van a második világháború, az 56-os magyar forradalom, stb és az utolsó fejezet a jövőben játszódik. Ezek a történelmi gócpontok kapcsolódnak egymáshoz a szereplőkön keresztül, hogy aztán eljussanak a végkifejletig. Nagyon élvezetes volt így írni, egyrészt azért, mert utána kellett járni egy kicsit a koroknak. Én nem vagyok az a fajta író, aki ez az utána olvasós, meg kiseggelős, hanem szeretem fejből csinálni, hogy képzelődhessek menet közben. Itt azonban utána kellett menni és tök jót tett neki, hogy néha ragaszkodni kellett bizonyos történelmi dolgokhoz.

Milyen szemszögből nézed ezeket a történelmi korokat? Magyar szemszögből?

Nem, ezt világszinten próbáltam. Miért is lett ez a cím: a kötetnek a magját határozza meg, az emberek szembenállását akartam ezzel boncolgatni, meg hogy hova fajul ez az egész és úgy választottam ki ezeket a korokat, hogy azt gondoltam át, mik voltak azok az idők, főbb események, amikor úgy éreztem, hogy a történelem fordul egyet, véget ér valami régi és valami új kezdődik. Egy új kontinens felfedezése volt egy ilyen, ami gyökeresen hatott az egész világra, a Francia Forradalom a demokrácia megszületése miatt, a hasfelmetsző Jack kora kicsit a modern kor megszületése, azt érzem, hogy a modern média akkor kapott lábra, mert akkor írtak először gyilkosságokról, az első sorozatgyilkosról stb. A 20. század szerintem úgy ahogy van önmagában egy sorsfordító valami. Az utolsó fejezet, ami a jövőben játszódik, az, ami összefogja az egészet és kicsúcsosodik a sztori benne.

S hogyha megfilmesítenék ezt a regényt, akkor kit tudnál elképzelni rendezőnek?

Nagyon nehéz lenne megfilmesíteni, valahogy úgy képzelném el, hogy valami mini sorozat lenne belőle, vagy 5 részes, vagy 10, vagy ennek többszöröse, és mindig ugyanazok a színészek játszanák el a különböző korokban ugyanazokat az embereket. Van egy másik könyvem, a Nagy Illúzió, amiben egy festőművész meghal, és az ő a túlvilágra utazásáról szól a könyv, arról, hogy milyen a túlvilág. Nem akartam egy sötét, komor valamit festeni, hanem egy vidám túlvilágot, ahol újra találkozhatunk szeretteinkkel, stb és végül egy ilyen őrült utazás lett belőle. Én azt gondolom, hogy azt például Tim Burton, mint rendező lenne a legalkalmasabb, hogy vászonra vigye, mert neki megvan az a kis sötét humora is, meg a szürrealitása, ami jól állna annak a sztorinak. Az egy viszonylag könnyebben megfilmesíthető valami lenne, mert egy vonalas a cselekményvezetése. Néha visszatekint a múltra, de nem annyira nyakatekert, mint az Az utolsó emberig.

Nekem, így ahogy mesélsz az Utolsó emberig-ről, a Felhőatlasz jut eszembe.

Igen, olvastam, nem sokkal előtte és tetszett is nagyon, meg hatott is. A mondanivalója nem, de a szerkezet magja egyrészt a Felhőatlaszból származhat.

Azt mondtad valamelyik interjúban, hogy írás közben zenét szoktál kapcsolni, az szokott inspirálni. Mi kell még az íráshoz? Mi inspirál még?

A zene, az, ami nagyon hangulatba tud hozni. Én úgy szeretek írni, hogy a szövegnek erős hangulata legyen, rátelepedjen az olvasóra és kiragadja a hétköznapokból, elvigye valahová messzire. A zene inspirál nagyon, meg néha egy-egy kép. Lehet az fénykép is, vagy egy festmény. A festmények jobban, mert a festmény minidig valahogy a fejből jön, a fénykép meg a valóságból. A kettő között van azért eltérés. Egy-egy ilyen elborultabb festmény be tud indítani. Néha ránézek egy képre és már rögtön látom a sztorit mögötte.

Olvastam, hogy jártál a Magyar Írók Akadémiájára, sokat segített az írói fejlődésben?

Vannak technikák, amiket érdemes megszívlelni és hasznosítani, de azt gondolom, hogy az ember mindig magának fejlessze ki a munkamódszerét. Azt, ami az életéhez, az ő felfogásához, meg ahhoz stimmel, amit írni akar. Az írás megtanulása sokkal inkább olyan, hogy az ember írjon és figyelje magát, figyelje a reakciókat és utána állapítsa meg, hogy mit kéne jobban csinálni, és aztán megint rugaszkodjon neki. Úgyhogy a munkamódszer inkább ilyen önfigyelő, tanuló valami, azt gondolom. Viszont jó volt az Írók Akadémiájára járni, mert pl., ami vitathatatlanul jó módszer és másoknál is érzem, de magamon nagyon, azt ott tanították: amikor az ember kész van egy szöveggel, akkor nem kiterítjük a nagyvilág elé, hanem betesszük a fiók legaljára. El kell csukni egy hónapra, kettő-háromra, embere válogatja. Amikor teljesen kiürül a fejedből és eltávolodik a szöveg, akkor kell elővenni és akkor úgy olvasod, minthogyha ez egy idegen szöveg lenne, mert már teljesen elfelejtetted.  Na akkor jönnek át a hibák benne. Tehát kell ez a nyugalmi periódus, amikor az ember eltávolodik a saját kreálmányától, mert, ha 9 hónapig írsz valamit, akkor annyira benne vagy már a végére, hogy már nem vagy benne biztos, hogy mi jó, mi nem jó.

Igen és akkor esetleg már olyan dolgokat is megírsz, ami egy kívülálló számára nem érthető.

Persze. Ráadásul én még szoktam magam ennél is jobban kínozni, mert én még megírok – mostanában egyre inkább – mindent kézzel, füzetbe, ezt nem csinálja rajtam kívül sok más ember már, mert időpocsékolás, olyan, mintha kétszer írnád meg a könyvet. Nekem kell az, hogy egyszer megírjam kézzel füzetbe, mert mire a végére jutok, én is megértem, hogy mit akartam mondani, hogy melyik szereplő milyen, melyik a jó helyszín, mi az, ami fölösleges jelenet, kukába vele, vagy látom, ha hiányzik valami, akkor meg kell írni, és mire kész van az első füzetes vázlat, addigra azt gondolom, hogy „na most már értem, hogy mit akarok”, és akkor elkezdem legépelni elölről. Bennem sok hiba van, nem csak helyesírási, hanem logikai hibák is, pl, hogy azt mondom a szereplőmről az elején, hogy 1960-ban született és két fejezettel később meg azt írom, hogy 25 éves. Hát ez nyilván abból is adódik, ahogy élek, hogy reggel írok egy órát gyorsan, meg este és aztán egy kicsit olyan szétesősebb lesz. Úgyhogy ezért is jó az az átgépelés, mert sokkal jobban ki lehet simítani a ráncokat, meg kiszedni a hibákat belőle.

Gondoltál arra, hogy ez az írói legyen az elsődleges foglalkozásod, hogy egyszer ebből élj?

Már 20 éve erre gondolok – nevet. De nagyon nehéz pénzt csinálni belőle Magyarországon. Pláne annyit, hogy azzal el lehessen tartani egy családot, úgyhogy egyelőre még marad az, hogy gyárakba járok dolgozni. Ennek is vannak olyan részei, amik élvezetesek. Én azért szeretek pl gyártósort telepíteni, mert a legtöbb más egyéb munkának nincsen olyan kézzel fogható végeredménye, amire rá lehet nézni. Megadja az elvégzett munka örömét, ami szerintem a mai embernek elég ritkán adatik meg, hacsak nem az asztalos mestereknek, vagy ilyesminek. De egy gyárban, aki dolgozik éjjel nappal nem tudom, hogy érzi-e egyáltalán, hogy na ez kész van és én csináltam. Az én munkámban van az a kis plusz, hogy alkottam valamit.

Visszakanyarodva az írói fejlődésedhez, Neked már iskolás korodban is voltak írói hajlamaid?

Voltak. Még gyerekként, nekem az volt a mániám, hogy én képregényrajzoló leszek. Mert akkor, a 80-as évek végén jöttek be Magyarországra a külföldi képregények. Majdnem mindent zabáltam, ami képregényes. Annak idején volt divatban Fazekas Attila, aki híres magyar rajzoló, annak voltak pl. a Csillagok Háborúja képregényei. Igazából ezek az olvasásban is segítettek, mert kb. 6 éves voltam például, amikor ezek a képregények kijöttek és azok voltak az első olyan olvasmányok, amiket magamtól olvastam nem pedig egy tankönyv volt. Aztán később lettek szuperhősösök és hál’Istennek manapság is jönnek be újak, egész komolyak, amit már nem képregénynek szoktak hívni, hanem grafikus novellának, ez komolyabb irodalom, legalábbis komolyabb témákat boncolgató valami. Nekem akkoriban az volt a mániám, hogy „ú én grafikus leszek”. Érdekes módon kevésbé a szöveg, inkább a rajzolás vonzott, de aztán nem mentem el abba az irányba, hogy ténylegesen beadjam a jelentkezésemet képzőművészeti iskolába, úgyhogy elsikkadt ez a vonal. A mai napig szeretek rajzolni, de megragadtam amatőr szinten, nem lettem profi rajzoló, amit nagyon sajnálok, mert élvezem. Ma is firkálgatok még, és az jó belső megnyugvást jelent. Viszont a szöveg része meg úgy néz ki, hogy erőre kapott és azt most már – nem is tudom – több, mint 20 éve csinálom, hogy novellákkal elkezdve most már regényeket is írok. És ami pozitív, hogy pl az Utolsó emberigben minden fejezet elején van egy kis grafika, azokat én csináltam, úgyhogy csak belecsempésztem egy kicsit a rajzot. Úgy szerettem régen ezeket az ifjúsági könyveket, amikben volt egy kis fekete-fehér ceruzarajz az elején, engem mindig megbabonázott, mert adott egy ilyen pluszt a képzelőerőnek is.

Volt egy interjúd, amiben azt mondtad az Idő bolondjai regényedről, hogy „azt akartam, hogy a regény olyan fájdalmas nyomot hagyjon, mint a múló idő, de ugyanakkor segítsen is megérteni és elviselni azt”.  Amikor egy ilyen gondolatmenet végére érsz a könyvedben, vagy a regény végére érsz, te saját magadat is egy kicsit úgy helyre teszed és megnyugtatod?

Az Idő bolondjainak végén azt hiszem, hogy pont valami ilyesmi történt. Olyan békésebb lettem amikor elkészültem vele. Mai napig azt tartom, hogy az utolsó néhány könyvem mellett az az egyik, ami legjobban sikerült. Igazság szerint a legmélyebbről hoztam fel, mert mondhatom, hogy már gyerekként arra készültem – illetve már javában írtam novellákat meg regényeket amikor biztos voltam abban – hogy én az időről fogok írni, mert nekem van valamilyen aberrált kapcsolatom az idővel, meg a múló idővel. Nem akartam a pályám elején erről írni, mert úgy éreztem, hogy hát én még csak – mit tudom én – 10 éve írok és azért ezt tanulni kell, így direkt visszatartottam. Amikor eljött az ideje, úgy éreztem, hogy jó már nem akarok tovább játszani a sorssal, mert ki tudja, hogy lesz-e még esélyem megcsinálni és nekiállok Az idő bolondjainak. Az egyik legfontosabb a regények közül, amiket összehoztam, mert a legszemélyesebb, talán azért. És igen, a végén olyan kis békét adott. Meg egy kis megnyugvást, hogy sikerült kihozni magamból. Nem mondanám, hogy ez egy ilyen lehúzós depressziós valami, inkább nosztalgikust képzelj el, amikor visszatévedsz a régi kávézóba, ahol gyerekként jártál és ott vagy azon a helyen, ahol már egyszer jártál. Valami ilyesmi érzést kelt reményeim szerint. Meg nagyon sok minden van benne, amit most nem is tudnék pár mondatban összefoglalni, ahhoz el kell olvasni a könyvet. Ez az egy lett egyébként angolra lefordítva, ezzel nyertem a Magyar Könyvek Viadalán.

Általánosságban mit mondanál, mi az, amit a regényeid adnak az embereknek, egyfajta megnyugvást, egy kis segítséget a valóság elviseléséhez?

Igen, talán ezt tudnám mondani, a Nagy Illúzió is, amiben ki akartam nevetni a halált, legyinteni rá, hogy na akkor mi van, az Idő bolondjai is ilyen. Az Utolsó emberig inkább mintha figyelmeztetés lenne, hogy próbáljunk meg jobbak lenni egymással, különben csúnya vége lesz. Soha nem szoktam öncélú kalandregényt írni. Viszont arra igyekszem figyelni, hogy azért unalmas ne legyen, tehát amellett, hogy van filozófiája, ne legyen fárasztó olvasni, hanem legyenek a szereplők izgalmasak, legyen tétje, az ember akarja lapozni és kíváncsi legyen a sztori végére. Én azt gondolom, hogy az olvasmányosságot meg a mondanivalót kell összegyúrni egy olyan élvezhető, egyedi valamivé, amiből jó könyv lehet. Ha csak az egyik van benne, az nem elég. Mind a kettő kell.

 

Kovács Emőke doktorandusz hallgató (SZTE)  

 

2019.10.18.