Az esztendő, amikor az utolsó emberig történetén dolgoztam, jó
év volt. Élveztem az írás minden sorát, a tervezgetéstől, az utolsó
tollvonásig. Kellett hozzá bátorság is, mert ezúttal olyan helyekre
merészkedtem, ahová korábban soha. Más korokba, más időkbe.
Történelmi személyek jelentek meg a regény lapjain, mert úgy
éreztem, hogy ez a sztorit ilyesmit kíván. Volt már hasonlóra példa
korábbi könyveimben is, de nem ilyen mértékben. A történelmi
alakok (jobbára gonosztevők, vagy kétes erkölcsű figurák) nem
elégedtek meg mellékszerepekkel. Többet akartak. Muszáj volt
hagynom nekik. Velük nem lehetett packázni. Igyekeztem írás közben
nem gondolni arra a sok kritikára amit ezért kapok. Pedig álmatlan
éjszakákon már hallottam előre… egyes részletek nem stimmelnek,
hogy Sade márki nem is volt ilyen szélsőséges alak, Hasfelmetsző Jack
nem ezért gyilkolt. De szerencsére majdani kritikusaimtól nem
féltem annyira, mint Hasfelmetszőtől, Queranten kapitánytól, vagy
az őrült Márkitól. Nyert az erőszak.
Ez a mozaikot most is igyekeztem összeállítani, hogy a darabok
önmagukban is szépek legyenek, de miután a helyükre kerültek, a
végső kép kiadjon egy érdekes rajzolatot. Hogy legyen idő egy kicsit
megállni és eltöprengeni, miközben a történelem kereke átgördül
felettünk.
Jó esztendő volt, amit ebben a könyvben töltöttem, mert
éreztem, hogy ha én el is értem az utolsó szóig, a nagy kerék
felettünk még nem gördült oda, talán még van egy kis időnk, és talán
sikerül másfelé kormányozni az eseményeket. Kívánom, hogy így
legyen.