Simon és Garfunkel dala, a Sound of Silence mágikus erejű. Azt hiszem,
ezt sokan így gondolják rajtam kívül. Egyszerre érzem szomorkásnak, és
megnyugtatónak. Olyan, mint egy esős országút, ami ki tudja hová vezet.
Jóideig ez volt a telefonom ébresztőjének beállítva. És bármenyire is hajnal volt,
imádtam arra kelni, hogy: „Hello Darkness my old friend. I have to talk with you
again…” Olyan, mintha valaki a halált akarná lebeszélni, arról hogy magával
vigye. Legalábbis én ilyeneket szoktam belelátni az efféle szövegekbe. Sokáig
élt velem a dal, végül beleszövődött A nagy illúzió túlvilági kalandjába.

Valahogy
így:

A kormány mögött ülő lány talán húsz lehetett. Koszos tornacipőt viselt,
hozzá világos farmert, amire egy tátott szájat festettek, és azt írták: Élj gyorsan,
halj fiatalon.
– Indulhatunk? – kérdezte a lány, de a választ nem várta meg. A gázra
taposott, mire a kocsi homokot okádott maga mögé, és kilőtt.
Napszemüvege a második bukkanónál lecsúszott a feje búbjáról az
orrnyergére, ám ő egykedvűen, kissé vastag ajkát lebiggyesztve folytatta az
eszelős száguldást a vaksötétben.
A rádióban Simon és Garfunkel azt énekelte: „Helló sötét, régi haver. Azt
hiszem, újra beszélnünk kell.”
– Azt hiszem, beszélnünk kell – mondta Tom.

És a dal: