A nagy illúzió zenéi – 2. dal

Egy őrült regénybe kell egy őrült is. Persze Ozzy Osbourne nem csak ezért került
bele, hanem mert az egyik dala Alistair Crowleyról szól, aki látnoknak,
okkultistának hirdette magát. Passzolt a sztorihoz, ráadásul akkoriban
hallottam az Mr. Crowley egyik feldolgozását, amit ha jól tudom, Tim „Ripper”
Ovens énekelt, hátborzongató belépővel. Szóval az idézet után bocsátassék
meg, de nem az eredeti Ozzy Osbourne verziót raktam be, hanem a Ripper
Ovensét. Bocs Ozzy, azért jó arc vagy…. és kösz a dalt.

Idézet:

Amikor először kezdtem festeni, mindig zenére festettem. A lakásban volt egy öreg kazettás magnó, amit valamelyik korábbi bérlő hagyhatott hátra. Kissé húzta már a szalagot, ezért minden dal valamivel tovább tartott neki: a nóták lassabbak lettek a rádióban hallottaknál. Úgy hívtam, a Szomorú Szalagos. Olyan, mintha elvesztett volna minden lendületet. A legvidámabb slágerből is depressziós, idegnyúzó zajt kerekített. Talán a képeim is ezért lettek ilyenek. Na mindegy. Csak egy kazettám volt, és azt is hallgathatatlanná gyűrte a Szomorú Szalagos. De volt egy nóta, amit valamiért megkímélt. Talán tetszett neki. És ki vagyok én, hogy felülbíráljak egy hozzáértő zenemasinát? Ozzy Osbourne dala volt, ha jól emlékszem a címére, a Crowley úr.

– Ozzy – dünnyögte Nina. Ujjaival az ajkán dobolt, mint aki töpreng vagy számolgat. – A százhatos megaherz környékén lesz. Tekerj oda!

Tom megragadta a frekvenciakereső gombját, átcsavarta Mozarton, Buddy Hollyn és Hitler berlini olimpiai beszédén, egészen addig, míg a skála mutatója a százhatot nem mutatta.

A kocsiban templomi orgona hangja folyt szét, és ennél illőbb hang nem is létezhetett ehhez az utazáshoz. Éppen olyan nyúlós volt, mint Tom emlékeiben, mintha nem is a kocsi rádiója kapta volna el a levegőben szálló dallamot, hanem egyenesen a Szomorú Szalagos dohogná a fülükbe.

Vagy egyenesen a fejedből szól, Tom. Hibás elméből hibás ritmusok.

– Ez lenne az? – kérdezte a lány.

– Bámulatos. Bármit mondhattam volna, te megtalálod?

– De meg ám.

– Rengeteg dalt, szimfóniát, duettet írt az ember. Annyi frekvencia nincs, hogy mindent képes legyél elővarázsolni.

– Dehogynem.

– Lehetetlen!

– Melyik a nagyobb lehetetlen? Megtalálni a kedvenc zenéd a rádióban, vagy halálod után a túlvilágon kocsikázni?

– Feladom.

– Sose tedd! Még akkor sem, ha feladásban vagy a legjobb.

Tom lejjebb csúszott, és hátrahajtotta fejét az ülés fejtámlájára.

Ozzy rákezdett a régi nótára, ami elveszettnek hitt emlékeket ásott ki Tom elméjének alsóbb rétegeiből. Emlékezett a vászonra, az ecsetre, egy ablakpárkányon ücsörgő kislányra. A párkányon ülő lányt kellett volna festeni, ehelyett ő zavaros képeket hányt vászonra, sosemvolt jelenetekkel.

Képtelen képek.

– Minden olyan zavaros – nyögte Tom.

– És nincs kitől segítséget kérned?

– Beszéltél a holtakkal? – kérdezte Ozzy a magnóból, talán a feketemágus Crowley-tól, talán Tomtól.

Video: